Újabb téli Napforduló, újabb Tortúra, már a negyedik. Csak úgy repkednek az évek, meg a kilométerek. A legjobb megoldást választva, megint a 4:30-as buszhoz mentem Egerbe, ami a 6 órás rajthoz kényelmesen átér Miskolctapolcára.

Az odaúton az Alföldön bazi nagy köd volt, a hegyek felé közeledve ez szerencsére eltűnt, reménykedtem benne, hogy ezt a hetek óta tartó ködös mocskot végre napsütéses tiszta idő váltja. A rajt megint az Ellipsumban volt, továbbra is idétlennek tartom annak a helynek a kialakítását, kicsi az előtér, az éppen rajtoló túrázónak úgy kellett átverekedni magát a még sorban álló tömegen, aztán még a szűk bejárati ajtón is helyet kellett találni a kijutáshoz. Nem néztem meg, hogy a másik oldalon vannak-e ajtók, de nem lehetne ezt legközelebb úgy szervezni, hogy a rajtolók ne visszafelé a tömegen keresztül induljanak, hanem valami másik kijáraton át? Vannak túrák, ahol az ilyesmit tök jól megoldják és futószalagon tudnak az emberek rajtolni...

Szóval irány Bükkszentkereszt, ébresztő emelkedővel kezd ez a túra, köd nem volt, olyan 5-6 fok lehetett, a hátizsákra lógatott kici kínai hőmérőmben lemerült az elem, így Bükkszentkeresztnél már nulla fok alatt mutatott. Eleve egy otromba nagy gombelem van benne, szóval jó sokat fogyaszt az a szar, na mindegy. A faluban most nem a presszóban, hanem a gyógynövényháznál volt az ellenőrzőpont, ami egyben cél is volt a 12 kilométereseknek. Jobb volt ez a hely, mert bővebb volt az ellátás, már itt volt zsíroskenyér és még kávé is, igaz pénzért. 650 volt egy presszó, terminál persze nem volt, nálam meg szokásosan nem nagyon van kp, a huszonpár éves srácnak egy ötezrest meg 150-et adtam apróban, mire elkezdte vakarni a fejét - na ebbű baj lesz, gondoltam. Országunk világszínvonalú (nem röhög! 🤣) oktatási rendszerének köszönhetően nem sikerült megugrania számológép nélkül ezt a bonyolult feladványt, de végül csak kikalkulálta, hogy 4k5 jár vissza. Ráadásul az a kávé elég szar is volt, bár próbált úgy tenni, mint valami profi barista, vagy minek hívják, de végül kávé gyanánt egy tűzforró, égett és keserű izű förtelmet kaptam. Kénytelen voltam még egy bögre teával leöblíteni, az legalább jó édes volt.

"Kávézás" után irány a fennsík és a Nagymező síház. A fennsíkra felérve felszakadozott a felhőzet és kiderült végre, hogy még megvan központi csillagunk. Immár szép fényes időben tartottam a síház felé, ami irtó jól esett a lelkemnek 😊. A terep elég sáros volt, a fennsík füves ösvényei voltak csak tiszták, itt-ott kósza hófoltokkal tarkítva. A síházban újabb frissítés után Tar-kő felé vettem az irányt. A Zsidó-rét felé vezető hurkot ( jelzés) a régi itiner szerint legálisan le lehetett kispistázni a -en, de a mostani új itinerben ez már nem volt benne, így a kékúton mentem egészen Tar-kőig. A szép Napos idő miatt remek kilátásra számítottam, ám ez a Tortúra, itt nem adják csak úgy a szép kilátást. A csúcs felé emelkedve elkedzett ködösödni és persze szép kilátás helyett csak egy nagy bödön tejföl jutott. Lefelé a Toldi-kapu felé persze a köd újra eltűnt, tiszta időben közelítettem a Tamás-kúti pont felé.

Tamás-kútjától szokásosan a dzsungelkaptatón folytattam utamat a Völgyfő-ház felé. Valahol a ház után kapcsoltam lámpát, tiszta volt a levegő, még láttam is, hogy merre megyek 😀. A Vasbánya-tető elmellőzése után megkezdtem utolsó nagyobb emelkedőmet a Kövesdi-kilátó felé, a tetőről semmit sem láttam Bükkzsércből, így mentem is tovább. A túloldalon hamar sűrű ködfelhőbe keveredtem, remek - mondtam magamban, a fejlámpát a kezembe vettem és próbáltam lentről világítani, hogy lássak is valamit. Az utolsó ellenőrzőpont, Várkút után továbbra is csuma ködben vettem az irányt az utálatos köves, meredek lejtő felé. Aztán, ahogy elhaladtam a Nagy-Eged alatt, és megindult az út lefelé, hamar magam mögött hagytam a ködfelhőt, ez roppant megnyugtató volt, a kezeimet is használhattam a lámpatartás helyett a botokba kapaszkodásra és még láttam is az utat. Ráadásul sokkal jobb állapotban voltak a lábaim, mint tavaly ilyenkor, sem a térdem, sem a vádlim nem fájt, így jól tudtam haladni lefelé. A szőlőskerteknél volt még egy kisebb domb hátra, majd a szokásosan kerítésbe kapaszkodósan sáros utca, ami most szerencsére nem volt sáros, sőt füves volt.

A városi séta következett, most a szokásosnál nagyobb volt a gyalogosforgalom a Dobó-tér környékén. Rengeteg ember jött-ment, valami felvonulást emlegettek, ráadásul az Érsekkertnél volt egy koripálya (már nem volt nyitva), meg egy csomó izzókkal feldíszített kocsi. Volt ott minden, a bontószökevénytől a legújabb vacakokig, nem volt hiány abból az ócska német márkából sem, amelyikből a normálisan közlekedő oly ritka, mint a fehér holló. Többen a motort is járatták, ennek nem annyira örültem, mert egy csomó dízel volt, aminek rendkívül rühellem a fullasztó füstjét. A helyet sajnos nem tudtam nagy ívben kerülni, az egyik sor mögött voltam kénytelen szedni a lábaimat, hogy a már csak párszáz méterre levő célt elérjem.

14:06 alatt értem célba, ami az eddigi leggyorsabb Tortúrámat jelenti . Hogy egy klasszikus film végét idézzem: "Ám ezzel nincs vége..."