Szombaton a Mátra északi részén, Parádfürdő környékén dagasztottam a sarat egy könnyed 24 kilométeres teljesítménytúrán. A kis létszámú túrán a családias hangulat mellett az eső, dagonya uralkodott.
A 24 kilométeres táv nagyrészt ismeretlen és ráadásul jelzetlen utakon vitt, de végig jól ki volt szalagozva. A rajt után a Tőkés-rétig nagyjából jól járható volt az út, leszámítva az odalra dőlő utat, amin folyton kifelé csúsztam. A rét egy része szántóföld, annak a szélén vitt az út, illetve út nem is volt sehol, noha a térkép szaggatott vonallal jelezte, csak a szalagok mutatták, hogy ott kéne menni valahol. Irtó jó buli az ősszel felforgatott, majd a napok óta tartó eső által jól átáztatott földön gyalogszerrel vánszorogni. Ráadásul a letöltött track egyszer csak azt mutatta, hogy jobbra be a dzsungelbe kell tartani, ahol csak vadösvényeket láttam, kitaposott utat nem annyira. Szalag itt persze sehol nem volt, így próbáltam a térképet követve átverekedni magam egy kb. 20 méter széles erdősávon addig, hogy a másik oldalon egy legelőn találjam magam. Annak a szélén mentem tovább, mígnem egy elágazásban újra találkoztam a szalagokkal és a helyes úttal.
Innen erdőben vitt tovább az utam, jelzés itt sem volt csak szalagok, de legalább a sár sem volt olyan mély. Az úton vastagon volt avar, ritkán járt erre még a madár is, de legalább jól tudtam haladni. Az első ellenőrzőpont az Áldozó-patak első átkelését biztosító híd után volt, majd egy dagonyásabb útszakaszt kellett követnem, ami szerencsére még négyszer keresztezte a patakot, immár híd nélkül. Mivel elég sok volt benne a víz, ismerős emlékek törtek rám a tavalyi szupercellás Abaúj-Hegyközi teljesítménytúráról, ahol a Regéc mellett megáradt patakot kellett valahogyan kereszteznem. Na, azért annyi víz nem volt benne, de nagyobb kövek sem, így a 4 átkelésből hármat csak átgázolással tudtam abszolválni.
Örömmel konstatáltam, hogy emelkedni kezdett az út, így megszabadultam a pataktól. Kb. 2 kilométeren emelkedett az út a Kő-határ csúcsát nem érintve, de annak oldaláig. Innen a Parádsasvár felé vezető "aszfaltos" út felé vitt az utam, ahol végre egy bringás turistajelzést is láttam. A második ellenőrzőpont után a 
jelzésre térve egy ismerős szakaszon, az előző heti Mátrahegy 40-en is érintett Sós-Cseri-tető felé haladtam, de az út végén nem jobbra, hanem balra Fényespuszta felé kellett kanyarodni. A kisebb emelkedő mentén megcsodált puccos házak után újra az erdőben találtam magam, miközben végre elállt az eső, az erdőben a 3. ellenőrzőpont várt. Innen hamar kiértem ismét a Tőkés-rétre, de most nem a szántóföldre, hanem a szélén levő útra irányítottak a szalagok, ez azért barátságosabb volt. A rét szélétől a reggelivel azonos nyomon vitt vissza az utam a célba.
Reggel két túratárs rajtolt közvetlenül előttem, őket még a faluban megelőztem, aztán egész nap (fél nap) nem láttam senkit a pontőrökön kívül. A 24-es távon én érkeztem be a célba elsőként, ami nyilván nem azt jelenti, hogy én is lettem az első. Célbaérkezésem után néhány perccel érkezett egy másik túrázó is, őt reggel nem láttam, szóval az úton töltött időt nézve nyilván gyorsabb volt nálam. Na mindegy, legalább az illúziója megvolt annak, hogy én értem be elsőként... aztán meg a túrabotot megint sikeresen otthagytam a célban... 😵 déjà vu. Pedig direkt vettem rá egy kínai bluetoothos elhagyásjelző vacakot, csak persze néha be is kéne kapcsolni, hogy legyen értelme 🤔. Na, a botokat megtalálták, majd a májusi Hosszú-bérc túrán újra találkozom velük és a szervezőkkel is 😊.
