Életemben nem jártam még a Mecsekben, de úgy esett, hogy az éves tt célomhoz még kellett néhány kilométer, így zárásként a Dombay-tó túrák 42-es távján indultam a karácsony utáni szombaton. A távolságban újfent rekordot döntöttem, mármint az otthonomtól való távolságét, mert ez még a szekszárdi Bodri túránál is messzebb volt. Szekszárdra meg egyébként fogok jönni nem is olyan sokára a Bartina túrára.

Szóval ismeretlen terepre tévedtem, reggel 6-körül el is indultam meghódítani elsőre a Mecsek legmagasabb pontját, a Zengőt. Hogy vitt-e rossz irányba másik túrázó? Há'persze, rögtön az első elágazásnál, pedig ő ismerte a környéket... Miután meglett a jó iránya, megelőztek néhányan, aztán már a csúcsig egyedül mentem. Volt még egy balos a jelzésre, de itt már nem volt ki rossz irányba vigyen 😄. A csúcs felé emelkedve kezdett fehéredni a táj, meg közben világosodott is. Hó nem volt sok, de a fákon több centi vastagon volt szélfútta zúzmara, nagyon szép volt. A csúcson volt az első ellenőrzőpont, őrizetlen, olyan gumibélyegzős-tintapárnás, így a -2 fokban... Ha nem lett volna kiírva a túranaptárban, hogy 17. rendezés, azt hittem volna, hogy most kezdték. Télen tintapárna kirakva? Itt Keleten már rég szúróbélyegzőket használnak ilyen célra, abból a tinta sem fogy ki és -20 fokban is működik. Ráadásul a tintapárna nem is igazán tintapárna volt, hanem valami ragadós színes trutymó, az itinerbe csak kinézhetetlen pacákat tudtam ezekkel nyomni. Bélyegzés után felmásztam a kilátóba (ez is egy geodéziai betoncső, köréépítve egy acélszerkezetes kilátó) bámészkodni. Szép kontrasztos volt a kép, csak alattam a csúcs volt fehér, sehol máshol nem láttam havat vagy zúzmarát, csak a távolban némi párát.

A Zengőről lefelé vezető út itt-ott elég meredek volt, szerencsére a hó alatt nem volt jég, a hómacskáim még a szekrényben pihennek. A , majd a jelzésen haladtam, amikor egyszercsak szalagok jobbra letérítettek egy szekérútra. Egy idő után elfogytak a szalagok, persze nem vettem észre, hogy jobbra letért az út, illetve nem is volt út, csak az erdőn keresztül felszalagoztak és ott vittek fel minket a következő ellenőrzőponthoz, a Somos-hegyre. Meredek kaptató volt némi hóval, meg kövekkel, meg fatörmelékkel, meg le nem taposott laza talajjal. Persze, hogy nem volt letaposva, hiszen semmilyen út vagy ösvény nem volt ott. A csúcson megint jött a gumibélyegző a trutymós tintapárnával, plusz még a fogantyúról le is esett a bélyegzőgumi, lesz ez még jobb is - gondoltam. Valahogy összefestékeztem vele az itinert, aztán próbáltam úgy letenni, hogy az utánam jövő is megtalálja a leesett gumit, aztán indultam tovább.

Továbbra is szalagok vittek a jelzés felé, majd onnan jobbra a -en Kisújbánya felé vitt az utam. A következő pont a falu után a Cigány-hegyen volt, ide legalább valamilyen út vitt és ez már egy őrzött pont volt. A pontőr furcsa módon felmászott az kicsi, szűk kilátó tetejére és ott várta az érkezőket. Ámde a kilátó tele volt más túrázókkal, így ott logi-toliztunk a jeges lépcsőkön, hogy fejussak a nyamvadt bélyegzőért. Frissítésként kaptam egy Balaton szeletet, meg felajánlott 1 fokos ásványvizet egy másfél literes palackból. Hát köszi, azt nem kértem, de más sem, mert még nem hiányzott belőle 🙄. Továbbindulva újra a jelzésen voltam, majd a -en, de nem sokáig, mert megint szalagok vittek fel a Szószék csúcsa felé tökön-paszulyon keresztül. Most komolyan, ezt így ki és miért gondolta, hogy jó ötlet? Arról kell, szóljon egy teljesítménytúra, hogy hogyan tudom magam keresztülverekedni a bozóton, ahol még a vaddisznó sem jár? Ráadásul olyan nyomorult színű szalaggal (a tízpróbás áruház szalagja), aminek az egyik oldala ugye kék fehér betűkkel a másik oldala meg simán fehér, és ezt a szalagozást kéne észrevennem a fehér fák meg a rikító napsütés közepette... persze a szalagokat amúgy is sikerült úgy felkötni, hogy lehetőleg a fehér oldala legyen felém fordulva. Hát elég sokat káromkodtam ezen a szakaszon és elég sok időt el is basztam itt, mert az akadálypálya mellett folyton a telefont kellett néznem, hogy jó felé megyek-e, mert egyszerűen nem láttam a kurva szalagokat. Az is érdekes volt egyébként, hogy a hóban mindössze egy pár lábnyomot láttam, azt is szembe irányba jött, szóval a többiek merre mentek itt akik előttem voltak? A Szószéken nem is volt ellenőrzőpont csak a következő csúcson, a Dobogón, itt már több lábnyom volt. A Dobogóról leérve balra kellett fordulni újra a jelzésre, itt egy tag szembe jött, innen ment a Dobogóra (kihagyva a Szószéket), köszi kispista!

Nemsokára jobbra tértem a -re, majd megint szalagos szakasz jött a Somos ellenőrzőpont felé. Ez sem volt jobb semmivel, sőt, a bélyegzés utáni lejtmenet rohadt meredek volt, út persze sehol, csak tüskés szar bozót mindenütt. Kurvára jól esett a szurkálása, meg a ruhámat is jól megcibálta... Ezután egy hosszabb szakasz jött rendes jelzett utakon, a Hidasi-völgy elnevezésű ellenőrzőpont következett valahol a jelzés mentén, de ezt nem találtam meg, nyilván simán elmentem mellette, akkor vettem észre mikor kimásztam a völgyből, de már nem érdekelt, nem fordultam vissza, szar hangulatban voltam, kicsit szétestem fejben a szalagos szakaszok miatt. Lefotóztam a völgy végében az OKT-s iránytáblát, meg egyébként is rögzítettem az utat, majd, ha valaki akadékoskodik, akkor megmutatom neki - gondoltam és mentem tovább. A völgytől nem messze volt még egy bélyegzős pont Pusztabányánál.

Eléggé éhes voltam már, bíztam benne, hogy a következő ponton lesz rendes ellátás, legalábbis az itiner ezt jelezte. Volt ellátás, igen, egy bögre meleg tea és slussz. Itt sem kellett sokat időzni, a Hármas-hegy nevű pont következett részben aszfaltos úton, részben szalagos meredek szakaszon. A hegyen megint szép fehér volt a táj, az ellenőrzőpont a meteorológiai állomásnál volt, lefelé megint szalag, majd a jelzés.

Már csak egy ellenőrzőpont volt hátra, a trutymós tintapárnákból meg már alig volt valami (nem a tinta fogyott belőle, hanem az egész ragadós szar kopott el). Kissé nyugtatta az agyamat, hogy már nem voltak bozótszakaszok, még Hosszúhetényen kellett átvágni, ott sikerült egy utcával nagyobb kanyart csinálni, mint kellett volna, de onnan már közel volt a cél, amit még világosban elértem.

Hát, nem ez volt életem teljesítménytúrája, sok mindent nem értek annak fényében, hogy ez elvileg a 17. rendezés volt. Azt sem értem, hogy kapott engedélyt a hatóságtól erre a nyomvonalra, hiszen minden túrán kihangsúlyozzák, hogy a jelzett útról vagy egyéb erdei útról tilos letérni, itt meg ennek az ellenkezőjét csinálták. Ráadásul nem is volt sok induló, legalábbis nem találkoztam túl sok emberrel. Azt meg ki szokás írni a kiírásban, ha a túrán nincs ellátás. Alapvetően nincs ezzel baj, mert eleve vannak ilyenek (pl. a Kőről-kőre vagy a Lefagysz túrák), de akkor úgy készül az ember. Persze mindig van nálam valamennyi tartalék, most az egészet felfaltam, de az elégnek bizonyult a 40 kilométerre. Na mindegy, ezt végigjártam, de nem valószínű, hogy vissza fogok ide jönni, viszont legalább az 1500 kilométeres éves tt célom teljesült 😊.