Augusztus elején még egész kellemes, 30 fok alatti idő volt, hajnalonta 13-15 fokokkal, végre irtó jókat is tudtam aludni a sarkig nyitott ablaknál, így csak beneveztem a Pokoljáró 40-re. Aztán szombatra, a reggeli 20 fok után mégiscsak pokoli meleg lett. Persze a meleghez még hozzájött az, hogy 1 hónapja nem túráztam, viszont a megelőző néhány napi szabim jórészt egy udvari projektem miatt ásással és lapátolással telt, szóval azért mozogtak a lábaim, talán többet is, mint kellett volna...

Nekivágtam hát újra ennek a 40 kilométernek, másodjára, így már azért volt némi fogalmam, hogy mire is számítsak (Ágasváron kívül 😐). A túra az elején érinti a Szakadás-árkot, amit tavaly rendesen végigjártam, ezúttal a fölötte levő utat választottam, ahogy egyébként az itiner is javasolta. Fenyvespusztához közeledve ezúttal is megtévesztett az erdei iskola melletti sátortáborból hallatszó gyerekzsivaly. Az erdőtől nem látszott, hogy mi van ott, csak a hangokat hallottam és nem ugrott be, hogy hol is van itt az ellenőrzőpont, így mentem a hangok után, aztán, amikor megláttam a sátrakat, beugrott, hogy ezt tavaly is benéztem 😎 a pont egy kicsit tovább, a főépülettel szembeni kisebb házban volt.

Innen az Ágasvári turistaház felé emelkedtem, de a csúcsmászás előtt még elmentem egy körre Mátraszentimre és Mátraszentistván felé, az Ágasvár csúcs ezután következett Kelet felől. Nem voltam túl gyors felfelé, de nem is volt semmi problémám a melegen kívül. A csúcsról leszánkázva (ez a lejtmenet már igazából egész jól megy, de inkább nem kiabálom el), ismét a turistaháznál pihentem egy kicsit, mert most következett az Óvár mászás, ami még az Ágasvárnál is meredekebb, ráadásul sok helyen földes, apró kavicsos, rohadtul csúszós, plusz még jelzetlen is, de idén jók voltak a szalagok, követhető volt az út.

A Mátrakeresztesi ellenőrzőpont az itinerben írttal szemben most sem a Fakanalas csárdánál, hanem a falu előtt a Böske-forrásnál volt, de már készültem erre a lehetőségre, így nem mentem el az elágazás mellett. Egy jó patakban hűtött energiaital után (nem szoktam ilyeneket inni, de kávé helyett is jó volt) azért leereszkedtem a csárda felé, majd egy jobbkanyarral fel a jelzésen a Kosik tanyáig, majd a Gombástető felé. Ezen a szakaszon már nagyon szenvedtem, volt vizem, de nagyon melegem volt és a lábaim sem akartak vinni. A Gombástetői rétre kiérve feltámadt a szél, ami jól esett, az ellenőrzőpontot ezúttal megtaláltam, mert a tavalyival ellentétben a szalagok egyenesen a jó helyre vittek.

Itt jól esett a pihenés, meg megittam vagy fél liter vizet is, így jobb hangulatban indultam tovább a Cserteri várromhoz, majd már Tar településen levő utolsó ponthoz, Tar Lőrinc várromjához. Hidegebb persze nem lett itt sem a szántóföldek, szőlőültetvények mentén.