Újra elérkezett a - számomra - fizikailag legmegterhelőbb teljesítménytúra, annak is a legnehezebb, 57 kilométeres távja, a Kiss Péter emléktúra. A tavalyi évhez hasonlóan ezt is a Mátrabérc főpróbájaként próbáltam teljesíteni, de újfent hamar rá kellett jönnöm, hogy az nekem nem fog menni. Távban és szintben nincs sok különbség a két túra között, viszont a Mátrabérc jóval szűkebb szintidő alatt teljesítendő.
Szóval szombat reggel 7 óra előtt újra Sástón találtam magam a kalandparkban, csípős volt az idő, a kocsi -8-9 °C körüli hőmérsékleteket mutatott, legalább nem lesz dagonya - nyugtattam magam, mellesleg a hideggel amúgy sincs bajom, most is elég volt a póló+pulcsi+vékony túráskabát trió. A reggel 7 órás rajtot követően a szokásos útvonalon, ötödik alkalommal vágtam neki Mátrafüred után az első Kékes mászásnak a 
jelzésen. Alacsonyabban száraz (a fagy miatt betonkemény), majd a csúcs környékén vékonyan havas volt az út. A síházban található ellenőrző- és frissítőpont érintése után a hegy északi oldalán tartottam a Markazi-kapu felé. Ezen az oldalon több volt a hó és a jeges részek is, nálam volt a tüskés macska a biztonság kedvéért.
Az Ilona-völgyi vízesés ezúttal különleges látványt nyújtott, az egész meg volt fagyva, ennek megfelelően és a jó időnek köszönhetően elég sokan voltak itt, a profibb túrázóktól kezdve az alkalmi látogatókig, jókat derültem a befagyott patakon ügyetlenkedő embereken 😂. A Szent István csevice pont után célbavettem a Sombokor ellenőrzőpontot, a Kékest északi oldalán elmellőzve nem történt semmi különös, az ösvények nem voltak csúszósak. Itt kezdődött már ritkulni az amúgy elég sűrű mezőny, a futók - szerencsére - már árkon-bokron túl jártak. Sombokortól Lajosháza felé vitt az utam, lefelé a 
-en, ahol a patakot számtalanszor keresztezi a túraút. Tavaly itt sikerült is lábat mosni az egyik átkelésnél, de most a víz is jóval kevesebb volt és be volt fagyva, így simán át tudtam rajta menni, persze magam előtt a bottal folyamatosan kocogtattam a jeget, de jó vastag volt. Csak egy helyen volt ijesztő hangja a jégnek, ott vékony volt, muszáj volt mindenféle akrobatikus mozdulatokkal a kövekre lépve átkelni.
Lajosházától a 
-en vitt az utam felfelé Mátraháza irányába, na ezen a szakaszon sem jártam még úgy, hogy ne lett volna hót sár minden. Most - a meredeksége ellenére - egész hamar felértem, a 
-ön Mátraháza felé kanyarodva, majd onnan elkapva a már a Kékesre vezető 
jelzést, ismét Sombokornál találtam magam. Néhány lélekmelengető gumicukor- és csokifalat után jött az egyik vádlimelegítő szakasz, ami nem hosszú, viszont rohadt meredek (kb. 400 méternyi 40-45%). Újra Kékes síház, a reggelihez képest itt is több lett az ember, egyébként érdekes volt, hogy a reggeli mínuszok ellenére nem mentek a hóágyúk, az egész hely tökre ki volt halva. Újabb zsíroskenyerekkel készültem az 57-es táv legnehezebb szakaszára, majd megindultam Kis-kő felé. Pecsételés után írány lefelé... erre nem lehet lelkileg felkészülni, a Markazi-vár felé vezető út első 1,5 kilométere b.szott meredek (~25%), nem olyan gáz, mint a sombokori, de jóval hosszabb. A vádlijaim jobban bírták, mint a térdeim, aztán még persze egy rövidebb pihentetőszakasz után a várhoz is fel kellett mászni. Már sötétedett, így a várnál szedtem elő a lámpát. Pecsét után elővettem a retúrjegyet Kis-kő felé és elindultam, a vártól lefelé tartó szakszt nem díjazta a bal térdem, volt nálam fájdalomcsillapító, de valahogy nem volt ingerenciám megint megállni, csak le akartam érni végre.
Újra a pihentetőszakaszon voltam, enyhén emelkedett, már az idegesített, hogy mikor érek már oda a meredek szakasz kezdetéhez, már nagyon le akartam tudni. A vártól még elég sokan jöttek szembe, így nyugtattam magam, hogy legalább nem vagyok tök utolsó, persze, azt nem tudtam, hogy ők mikor rajtoltak, de ez igazából mindegy volt. A lelkemnek jót tett, hogy nem csak előttem vannak emberek 🙂. Megkezdtem az emelkedőt, tavaly ezt 47:28 alatt teljesítettem, most egy kicsit több idő, 49:13 kellett hozzá (csináltam is rá egy jó kis szegmenst, még nincs olyan szövegbe beilleszthető profildiagramom, de nemsokára lesz 😎). Kis-kő látványa megnyugtatott, a sziklákon felkapaszkodva egy újabb pecsétet és egy - fagyott - Chocapic-et kaptam (hogy miért azt, annak külön története van). Lepihentem egy kicsit, majd elindultam már vissza Mátrafüred felé, volt még néhány térdkínzó meredek rész, de összeségében jól haladtam. Mátrafüreden újabb pecsét és akkucsere után az utolsó 2 kilométeres emelkedő és az a nyomorult lépcső jött a kalandpark felé. A félig patrakmederben vezető út ezúttal jóval szárazabb volt, ahol víz volt benne, az is fagyott volt.
A túrát újra sikeresen teljesítettem, ezúttal 14:15 alatt, ami 2 perccel volt lassabb a tavalyinál (az kb. a Kis-kő mászásnál ment el), ami 4.0km/h-ás átlagot jelent, azaz nem lesz ebből nekem Mátrabérc... mindegy, beneveztem helyette a Gerecse 50-re 😉.
