Karácsony előtt, december 21-én indultam a szokásos évzáró teljesítménytúrán, a Tortúra 65-ön. A megelőző napokban a Bükkben esett a hó, így inkább negatív hőmérsékletben reménykedtem, hogy ne legyen hót csatak az út végig, de Egerbe megérkezve 1-2 fokot mutatott a kocsi, szóval sok jóra nem számítottam. A szokásos 4:30-as buszos megoldást választottam, amivel átvittek Miskolctapolcára, bár a sofőrnek valószínleg elfelejtettek szólni, hogy nem a barlangfüdőhöz kell most menni, hanem visszább, az Ellispum fürdőben volt most a rajt, így a buszról leszállva egy bemelegítő visszasétával indítottunk. A túra előtti kör e-mailben meg lettünk fenyegetve, hogy a busz pontosan indul és nem vár senkire, ehhez képest negyedórát késett 😏.
A rajtban elég nagy volt a zsúfoltság az előtér béna kialakítása miatt, az indítóasztalok bent voltak, ahová két kis ajtó vezetett be a szélfogóból, így elég nagy sor várt. A soron átverekedve magamat ráadásul a mosdót is csak hosszas keresgélés után leltem meg az alagsorban, a beígért kávéról meg nem tudott senki, akit megkérdeztem. Na mindegy, miután a rajtban felszerelkeztem, el is múlt 6 óra, így odamentem a nevem kezdőbetúje alapján kijelölt indítóasztalhoz (ahol egyébként nem állt senki a kígyózó sor ellenére) és 6:10 körül el is rajtoltam.
Az útvonal innen a szokásos volt, kifelé a városból az Avalon park, majd az erdőn át Bükkszentkereszt felé. Az út ezen szakasza elég sáros volt, ahogy számítottam rá. Még Bükkszentkereszt előtt felkelt a Nap szép látványt nyújtva a félig-meddig ködbe burkolózott Miskolcra. A Vörös Meteor síház felé tartva azért már kezdett inkább szilárd halmazállapotú lenni a sár, így gyorsabban tudtam haladni, a fennsíkon pedig meg is jelentek a kisebb-nagyobb hó- és jégfoltok. Csak épp annyira volt jeges, hogy tudjak rajta csúszkálni, ugyan nálam volt a hómacska, de kb. 30 méterenként váltották egymást a jeges és a sima köves szakaszok, ez utóbbin meg nem annyira kényelmes azokon a 2 centis acéltüskéken lépkedni.
Emlékeztem rá, hogy Nagymező után valahol balra le kell térni az aszfaltról, figyeltem is a térképet, persze túlmentem az elágazáson így lecsaptam tökön-paszulyon keresztül, megvan a jelzés - gondoltam és mentem is tovább az erdei úton, mígnem párszáz méter után hátulról szólnak, hogy nem jó az irány. Na igen, én is mindig megfogadom, hogy nem megyek mások után, mert többször elvittek már rossz irányba, ugyanezen okból utánam sem célszerű jönni 😁. Visszamentünk az utolsó jelzésig, a térkép szerint a túraút az aszfalttal megy párhuzamosan, de gyakorlatilag nincs ott semmilyen ösvény, a jelzések is inkább az aszfaltutat jelzik, így oda kellett visszakapaszkodni. Az a bizonyos balos letérő csak jóval később érkezett 😄. A fennsíkon a 
jelzésen a Zsidó-rét felé vezető hurkot mindig le szoktam rövidíteni a 
-on - megjegyzem, legálisan, mert a track ellenére az útvonalleírás is a rövidebb utat javasolja -, de ezt most elfelejtettem és már a Zsidó-réten vettem észre, hogy körbementem, mindegy, vagy 10 perccel volt hosszabb csak.
A Faktor-réti számkódos pontot érintve Tar-kő következett, ami a kedvenc kilátóhelyem és szerencsére nagyon szép idő volt. Itt egy szikán üldögélve elmajszoltam egy müzliszeletet közben a tájban gyönyörködtem. Tar-kőről erős lejtmenet következett a Tamás-kúti turistaházig, ahol ugyan zöldségleves nem volt (majd január 11-én éjjel 😉), de zsíros kenyérrel, forró teával sikeresen visszahúztak a mentális mélypontról, amit nagyrészt a nehéz lejtmenet hozott magával, meg azért eléggé álmos is voltam. Szóval sokkal jobb hangulatban indultam neki a megyehatár felé vezető kaptatón át a Völgyfő-ház irányába. Útközben besötétedett, a háznál megálltam egy csokira meg teára, mert a Várkúti ellenőrzőpont innen még messze volt, egészen a kövesdi kilátóig senkivel nem találkoztam, tök egyedül bandukoltam a sötét erdőben. Várkút felé tartva sorra jelentek meg balról Bükkzsérc, Noszvaj, Cserépfalu fényei, amihez jobbról Felsőtárkány csatlakozott, a kövesdi kilátóhelyről tiszta kilátás nyílt a falvakra és a csillagos égboltra - innen legutóbb semmit sem láttam világosban sem, talán megnyírták a fákat?.
A Várkúti ellenőrzőponton a zsíroskenyeret már nem kívántam, csak teát ittam, felkészülve a túra legutálatosabb részére, a Nagy-Egedi lejtmenetre. Persze addig volt még négány kilométer, meg a Tortúra nem is visz fel konkrétan az Egedre, de az onnan lefelé vezető két útvonalból egyik sem jobb a másiknál. Amikor az utolsó hegyen átbukva feltűntek Eger fényei, tudtam, hogy közel a cél, de mégis oly távoli... főleg szintben. Nem volt mit tenni, elkezdtem az ereszkedést, ami nem ment túl jól, hamar elkezdtek égni a vádlijaim, nagyon lassan haladtam, sorra előztek meg a túratársak, akiket kilométereken keresztül nem is láttam magam mögött. A hegyről leérve szerencsére a szőlőskerteknél nem volt dagonya, így már csak a városi séta maradt hátra egészen a célig.
A tavalyi időmhöz képest vagy 40 perccel rosszabb lett az eredményem (= sár, jég, eltévedés, nem rövidítés, lassú lejtmenet), de így is bőven szintidőn belül, 15:11 alatt teljesítettem a távot. Ez volt 2024-ben a 28. teljesítménytúrám (abból 1 geogós túra) összesen 1364 kilométerrel és 46933 méter szinttel 😀.
